"Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni."

Sosem voltam olyan, mint az átlagos kamaszok, és nem is leszek az. Sosem sikerült beilleszkednem az emberek közé. Hiába mutattam magamat másnak, hiába játszottam el egy átlagos tinédzser szerepét, beláttam, hogy az a világ nem nekem való. Kényelmetlen volt olyan emberekkel lógni, akikkel nem vagyunk ugyanazon a hullámhosszon. Annak ellenére, hogy olyan embereket találtam, akikkel azt hiszem egy hullámhosszon vagyunk, feltűnően magányos vagyok.

my feelings & myself

Különállónak érzem magamat, ha olyan emberek közt kell lennem, akikkel nem vagyunk ugyanazon a hullámhosszon. Komolyan, mintha egy ufó lennék, akit kidobtak a Marsról, és a Földön próbál beilleszkedni. Azt hittem, ha beköszönt a nyár, a jó idő, az életem jobbra fordul, és egy kicsit is normálisnak érezhetem magamat a sok, átlagos kamasz között. De tévedtem. Nem tudom, hogy velem van-e a baj, vagy másokkal, csak azt, hogy más vagyok, mint a többiek...

többet...